Jó Ember

2015. január 09. 21:11 - Miskei Anikó



Karácsony reggel van. Indulok a szülői házba. Ezer ágra süt a nap, közel 10 fok lehet.
Busz végállomás. Felszállok.
Egy 8-10 éves forma gyerek virgoncan nézelődik, feláll, odébb megy. Leül. Elkezdi húzogatni a cipzárját, hosszú perceken keresztül. Idegesít. Elszégyellem magam.
Leül a közelében egy hatvanas férfi.
- Hol van a sofőr? - kérdezi a gyerek.
A tag rá sem néz, rezzenéstelen az arca.
- Ja, a melegedőben. - válaszolja a gyerek hangosan, félig a férfinak, félig magának. Elszomorodom.
Felszáll a sofőr.
- Csókolom! - köszön oda jó kedvvel a gyerek.
A sofőr rápillant, kissé zavarba jön, majd visszaköszön:
- Szia!
Beindul a motor, a gyerek izgatottan figyel. Derűsen odaszól a sofőrnek:
- Szép napunk van ma! - én pedig nagyot sóhajtok.
- 8 óra 56 - állapítja meg az indulás időpontját.
Elindulunk. Egymás után tolulnak a fejembe a kérdések. Hány éves lehet? Hol vannak a szülei? Hova megy? Miért egyedül?
2. megálló. Jelez. Áll az ajtóban és várja, hogy kinyíljon. Most a sofőr köszön oda neki:
- Szia!
- Csókolom! További szép utazást! - feleli. Utánanézek. Ő mosolyogva, vidáman szökdécselve megy tovább.
Megtelik könnyel a szemem. Micsoda klassz kölyök! És egyre azon gondolkodom, mi mikor vesztettül el a nyitottságunkat a világ és a többi ember iránt? És magamban azon drukkolok, hogy ő ne adja fel, hanem őrizze meg önmagát.

Miskei Anikó