Néha Te is úgy érzed, hogy összedől a világ?

2014. április 17. 20:50 - Miskei Anikó

Nekem az elmúlt hetek ugyanis erről szóltak. Több, számomra különböző módon fontos ember az életemben hozott olyan döntéseket az életüket illetően, ami drasztikus változást eredményezett a kapcsolatunkban. A jövőm és az ő szerepük ebben egy szempillantás alatt semmivé foszlott. Heteken keresztül éreztem azt, hogy élettelen robotként közlekedem a világban.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a „jót” és „rosszat” egyaránt meg kell élni. Megengedtem magamnak, hogy összeomoljak, érezzem a dühöt, csalódottságot, fájdalmat és kétségbeesést, lementem mindezen bugyrok legaljára. Végignéztem egy sorozat mind a 7 évadát, keveset aludtam. És egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok felállni és továbbmenni. Legalábbis ott és akkor, ebben az állapotban nem.

 De aztán eljött a pont, amikor éreztem, hogy döntenem kell. Vagy tovább folytatom az önsajnálatot, bezárkózom és megkeményítem magam. De valahogy ez a választás sosem volt igazán opció az életemben. Vagy pedig most, hogy megadtam ezt az időt magamnak, bezárom életem ezen fejezeteit és elindulok az ismeretlen felé.

Ahogy mindig, most is az utóbbi mellett döntöttem. Megnéztem az Életrevalók című filmet, amin hol tiszta szívből nevettem, hol a könnyeimet morzsolta és közben megettem egy pizzát egyes egyedül. Aztán aludtam 10 órát.




Reggel, amikor felébredtem, már tudtam, hogy az életem mostantól picit más mederben folyik tovább. Tettre készen, jó kedvvel ébredtem. Elsőként elhoztam a megrendelt legújabb Feldmár könyvet (Most vagy soha). Beültem egy kávézóba és egy isteni latte mellett átadtam magam András szavainak. A legtöbb gondolatával együtt tudok teljesen rezegni, hatalmasat lökött rajtam és megerősített szándékaiban. Ha igazán érted, nem tudsz nem kacagni, miközben olvasod. Hiába a kávézó.

Belépett egy férfi és megkérdezte, hogy:
- Milyen?
Felnéztem, rámosolyogtam és azt feleltem:
- Remek!

 Hirtelen annyira szürreális volt minden, ami történik, amitől ismét nevetnem kellett.

Most bent ülök az irodában és azt érzem, hogy szétfeszít a hála érzése, amiért élhetek, lélegezhetek és érezhetek. Gyermeki lelkesedéssel örülök a habos kávémnak, miközben belesüppedek a fotelba. És annyira szeretem magamban azt a képességemet, hogy mindig felállok, és ugyanúgy tudok lelkesedni és örülni a legapróbb dolgoknak is, mint korábban. Felvállalva a sérülékenységemet, nyitottnak lenni arra, amit az élet kínál. Képtelen vagyok veszteségként megélni bármit is, belőlem semmi nem tud elvenni semmit, bármi történjék is, az csak gazdagíthat. Mert szerintem csak így érdemes.

Miskei Anikó
pszichológus