Sajnálom, hogy nem az vagyok, akinek reméltetek….

2014. január 05. 21:57 - Miskei Anikó



Klári nehezen vette a levegőt, mellkasára mázsányi súlyok nehezedtek. Sietősen lépkedett a hűvös sötét utcán, mintha menekülne valahonnan, pedig nem volt hova sietnie. Zaklatott volt, fejében gondolat áradat zakatolt. Szüleitől jön, egy szokásos látogatás volt ez is.

Hogyhogy nem, a beszélgetés újra ugyanoda lyukadt ki. Apu szerint ideje lenne megpályáznia egy magasabb posztot, ha már megszerezte a harmadik diplomáját és csinált egy újabb nyelvvizsgát. Na meg aztán nem lesz ám fiatalabb, bár igyekezett apu ezt kiemelni, Klárin mit sem látszik az idő nyoma. Hisz még csak 32 éves! Anyu persze bőszen kontrázott. Ugyan már, minek foglalkozzon az a gyerek annyit a karrierrel. Ideje lenne már, ha valami jóravaló férfit találna, miközben félszeg mosollyal Klárira pillant.
Klára zavartan, kerülve a szemkontaktust elkezd készülődni. „Még vár rám egy kis munka otthon, ideje elindulnom.” – szabadkozik. Gyorsan belebújik kabátjába, könnyed puszikat lehel szülei arcára és gyors léptekkel elindul.

Klári egyszerre dühös, szomorú és elkeseredett. A beszélgetések szokásos témái és mondatai, végtelenített felvételként futnak a fejében. És egyszer csak elkezd valami derengeni a gondolatok mögött. A szülei csalódottak. Csalódtak benne. Nem azért, amit tett vagy nem tett. Az teljesen lényegtelen. Hanem azért, mert nem azokat tette, amiket ők, külön-külön szántak neki. Hisz ami apunak fontos, annak anyu kimondottan ellene van. Amit anyu pártol, azt apu szólja le. Vesztett játszma, akárhonnan is nézzük. Klári egyre izgatottabbá válik az új felismerésektől, szíve egyre hevesebben ver. „Nem vagyok hibás, velem minden rendben van!” Hisz az nem lehet bűn, hogy ő önmaga. Saját vágyakkal, elképzelésekkel, életúttal. Mikor hazaér, ledobja kabátját és nekiáll levelet írni. A szüleinek.

„Drága Szüleim!

Szeretlek Benneteket és mindig is így volt. És ma megértettem, hogy Ti is mennyire szerettek engem, még ha a módját sokszor félre is értettem és nehezteltem érte.

Elképzeltem, amikor először vettetek kezetekbe barna fürtjeimmel és hatalmas kék szemeimmel. Mikor megláttatok, elkezdtetek megálmodni nekem egy életet, amiben boldog embernek láttatok. Egész életetek, minden tettetek arról szól, hogy megvalósítsátok ezt az álmot. Akkor is, amikor 16 évesen eltiltottatok Feritől, amikor számon kértétek a rossz jegyeket, amikor nem engedtetek másik városba felvételizni. Én akkor lázadtam és dühös voltam Rátok, nem láttam, hogy mindezt értem teszitek.

Összerakva a mozaikokat, világos számomra, hogy nem olyan életem, mint Te, anyu, vagy Te apu azt elképzeltétek. Ketten, két életet. Sajnálom, hogy csalódást okoztam számotokra és nem az vagyok, akinek reméltetek.

Ugyanakkor rájöttem, hogy azért vagyok itt, hogy a saját módom fedezzem fel, éljem meg a világot. Úgy, ahogy arra senki más nem képes. Nekem kellett megtapasztalnom, hogy milyen a hűvös esőcsepp érzete a bőrömön, vagy milyen az, amikor a láng megéget. Mindezt elmesélni nem lehet, ezektől nem védhettetek meg.

Mindaz, ami Benneteket boldoggá tett vagy feltételezitek, hogy azzá tehetett volna, nálam nem biztos, hogy működik. Gondolj csak bele, Anya! Mindig mondod, hogy a házi papucsod a világ legkényelmesebb lábbelije, a világból ki tudnál sétálni benne. De Neked! Hisz nem egyezik a lábunk mérete. Vagy gondolj bele, Apu, hogy szerinted a szomszéd Pista bácsi készíti a legfinomabb meggypálinkát. Szerinted! De a Lajosék, hogy szidják azt, ők a Lóci pálinkáját szeretik.

Bármit teszek vagy éppen nem teszek meg, az csak attól jó vagy rossz, hogy egyezik-e azzal, amit Ti szántatok nekem. Külön-külön is. Helyből vesztes játszma, melybe ha beleragadok, biztosan boldogtalan lesz az életem.

Éppen ezért ma úgy döntöttem, hogy a saját szívemet fogom innentől kezdve követni. Hálás vagyok Nektek mindazért, amit értem tettetek. Azt kérem, hogy induljunk erre a kalandra közösen. Csodálkozzunk rá együtt, hogy ki vagyok én és milyen lehet az életem. Mint egy izgalmas kalandregény, aminek egyikőnk sem ismeri a következő fejezetét. Csak megélhetem és Ti végigkövethetitek a fájdalmas bukásokat, az elsöprő sikereket, az unalmas hétköznapokat, a váratlan fordulatokat. Nevethetünk és sírhatunk, de már másképp és együtt. Bízzatok bennem, hogy tudom, mi a jó számomra, és ha tévedek, támogassátok a talpra állásomat, amikor kérem. Bízzatok abban, hogy képes vagyok az életre és megállom a helyem. Hiszen Ti neveltetek!

Most mérhetetlen szeretetet érzek. Lelkem békés és szabad.

Szeretettel ölellek Benneteket!

Lányotok,
Klári”


Klári letette a tollat és némán meredt a gyertyafénnyel megvilágított levélre. Arcán könnycseppek gördültek végig.  „Tényleg csak ennyi? Ez volt a kulcs a szabadságomhoz?” Most omlottak le azok a falak, amiket Klári saját maga épített önmaga köré. Mostantól más emberként éli az életét. Ebben a pillanatban vált felnőtt nővé, aki egyedüliként felelős az életéért. Mérhetetlen hálát és boldogságot érzett.

(Miskei Anikó)