Szenteste - magyar módra

2013. december 15. 20:46 - Miskei Anikó



Csörög a vekker. Anyám álmából riad, fáradtságtól elernyedt teste összerezzen.

-          Hol vagyok? Milyen nap van? Jéééézusom, csak nem elaludtam???? – cikáznak fejében a gondolatok. Innen már nincs is megállás.

"Tegnap a tortalapot megsütöttem, a csirke előkészítve, a halászléalap a mélyhűtőben. Micsoda???? Még mindig a mélyhűtőben van???"

-          Béla! Erre most nincs időnk, ébren vagy már?! – förmed rá apámra, miközben félhomályban botorkál ki a fürdőszoba felé.

Apám riadtan felül, hirtelen azt sem tudja mi van. Jaaaa, karácsony. Az őrület elkezdődött. Rápillant az órára, fél hat. Reggel. Normális ez? Teszi fel magában ezt a kérdést immár harminckettedszer. Válasz nincs. Vagyis mégis: hát nálunk ez van.

-          Béla! Kivetted mielőtt lefeküdtél a halászlé alapot a mélyhűtőből??? – ripakodik rá anyám kora reggeli kedveskedés képpen.
-         Dehogy vettem. Mit gondolsz, az én fejem sem káptalan. Hajnalig 1-ig paníroztam a halakat. Mindjárt kiveszem. – válaszol gyermeki daccal, miközben már nyitja a hűtő ajtaját, hogy elkészítse a mai nap első kávéját.
-         Ez nem lehet igaz, hogy rád semmiben nem lehet számítani. A legjobb, ha mindent magam csinálok, az a biztos! – csattan fel anyám, amit nyomatékosít a fokhagymás tejjel teli pohár asztalhoz csapásával.  A pohár abban a pillanatban megreped, folyik szét az asztalon, lecsorogva az asztal alatt lévő székre, melyen az éppen félrerakott bejglik pihennek.

-             Én ezt nem hiszem el!!! Mindjárt elmegyek itthonról. – tör ki anyámból a hisztérikus zokogás.

Apám felpillant. „Egy” – jegyzi meg gondolatban. Próbálja felidézni, az utolsó karácsony alkalmával mennyivel is zárult az állás. Nehéz megmondani. De egy valamiben biztos, hosszú lesz ez a mai nap.

A délelőtt dolgosan telik, egymást kerülgetve kavarognak a konyhában. Immár fél kettő. Anyám megkéri apám, hogy keresse meg a spejzben a rumaromát. Apám szokásos komótos módján feláll, bemegy. Megáll a polcok előtt. Szeme fentről-lefelé pásztázza a polcokat, majd vissza. Újra és újra. Keze bizonytalanul elindul a rizses zacskó felé, gondolván hátha mögötte, de menet közben megáll. „Áááá, dehogy! – gondolja – oda csak nem tette.”

-          Na mi van már? Nekem szükségem van arra a rumaromára, holnapig kell várnom?
-          Itt nincs. nem találom.
-          Az kizárt! – ront be anyám a spejzba, félrelökve apámat.

Lázasan kotorászik a polcokon a fűszerek között. Semmi. „Áááá, biztosan a pudingok közé tettem.” Semmi. „Akkor a vaníliás cukornál kell lennie.” Hűlt helye. Odaszalad a kosárhoz, kotorászik benne. Biztosan elfelejtette kivenni, mikor reggel hazajött a boltból. Majd valami elkezd derengeni neki…

-          Nem hoztam. Meddig van nyitva a bolt? Hogy 2-ig??? Na azonnal kapd magad, mert a gesztenyés koszorú nem készülhet el nélküle.
Apám komótosan előveszi a farmernadrágot, már épp nekiállna az átöltözésnek, mikor megszólal anyám:
-          Te még át akarsz öltözni???? Mindjárt kettő óra!!!
-           Ki az, aki nem képes egy listát írni és mindent megvenni? – replikázik apám.
-           Jól van, akkor nem kell menned sehova, majd én megyek – reagál anyám sértődött hangon.

„Hajaj, mindjárt jön a második kiborulás – gondolja apám – jobb nem kockáztatni.” Szinte észrevétlenül, szótlanul surran ki az ajtón.

Mikor visszaért, bizonytalanul áll anyám elé:
-          És most mit csináljak?
-   De jó, hogy neked nincs mit csinálni. Bezzeg nekem ezerfelé áll a fejem. Nekem kell megmondanom, hogy mit csináljál? Találd fel magad! És a fa? A fát már behoztad? Jó lenne, ha el elkezdenéd feldíszíteni.

Beállítja a fát a helyére. Előkerülnek a díszek. És jön a horror rész: a szaloncukor kötözés. Hogy miért is? Mindjárt meglátod. Megkeresi a távirányítót, benyomja a gombot és már mehet is a műsor. Előtte hever egy szaloncukor halom, kezében a spárga és az olló, szeme félig a tévéképernyőn. A spárgából lemér egy alkar hosszúságú darabot, mindezt megduplázza, majd nyissz. A két végét összeilleszti, csomót köt rá, készít egy hurkot és már benne is van egy szaloncukor, a másik végén a szalagnak újabb hurok, amiben ismét szaloncukor landol. Művelet megismételve vagy ötvenszer. Közben hatalmasakat kacag, az immár huszadszor vetített filmen. Persze mindez feltromfolja rendesen anyám vérnyomását. Ő már reggel óta gürizik megállás nélkül, Az meg próbálja magát jól érezni munka közben is.

-         A kezed is járjon ám! – hangzik el a vezényszó párszor.

Este hat óra. Nagymamámmal megérkezünk. Azzal a teljesen alaptalan reménnyel lépek be, hogy már csak pár simítás és elkezdődhet a szenteste. Hisz anyám is elmondta, ő már két napja készül, hogy ne jusson mára olyan sok dolog. Szétnézek. A lakás romokban hever, mindenhol dobozok, anyám csapzott hajjal áll a gáztűzhely előtt, pulcsiját lebegtetve sóhajt:

-          Nekem olyan melegem van, hogy mindjárt megpusztulok.

Apám a fa előtt áll, kezében összeakadt szaloncukor füzérek és hevesen anyázik.
-          Na tudod mit? Jövőre vagy más csinálja ezt, vagy csak a fa alatt lesz szaloncukor egy tálban.

Mamával egymásra nézünk és sóhajtunk. Gyorsan bevetjük magunkat és megkezdődik a katasztrófa elhárítás. Újabb 2 óra telik el. A fa pompázik. Az asztal megterítve. Épp söprögetek. Rajtam már az ünnepi öltözet. Csendesen anyámra sandítok:

-           Mondd csak, sokára lesz kész a vacsora?
-   Mindjárt ehetünk. Amíg gyorsan lezuhanyzom, kislányom Te csináld meg a majonézes krumplisalátát. Béla, fejezd be a halak kisütését. Anyuka, maga meg pihenjen. És közben felvághatná a süteményeket.

Feladat kiosztva. Eltelik újabb 40 perc. Az asztal megrakva. Legalább 5 féle ételt számolok össze. Végigveszem a süteményeket is. Most hogy kettőről lebeszéltem anyámat, csak 8 féle lett. Végignézek a családomon. Bevallom semmit sem értek. Megtört, fáradt emberek. Roskadó asztal, körülötte üres szívekkel. Üvölteni tudnék. Meghittség? Olyan nálunk nincsen.

-          Gyújtsuk meg a csillagszórókat. – kezdeményez anyám, meg sem próbálva mosolyt erőltetve arcára. A színdarab még csak most kezdődik.

Szenteste.


Nálunk.

( Írta: Miskei Anikó)